Tanuljunk meg együtt élni! A fogyatékossággal élő emberek integrációjáért

Normál verzió

Saját lakás, Saját élet (SALSA) program

A Down Alapítvány támogatott lakhatási programjai.
Az alapítvány lakhatási szolgáltatásai a segítség mértékéhez, illetve a fejlődésmenethez illeszkedő megoldásokat és segítséget kínálnak.

A cél a lehető legnagyobb mértékű önállóság elérése. A koncepció nem függ a képességektől, mindenkire ugyanazt alkalmazzuk: ugyanúgy élni, mint bárki más. Ehhez különböző mértékű segítségre van szükség, amihez különböző szolgáltatások vehetők igénybe.

A folyamat az önállóság mértékének, az egyéni szükségleteknek és igényeknek a feltérképezésével, felmérésével indul. Ezt követi a felkészítés az önálló lakhatásra, fejlesztési program összeállítása a fogyatékossággal élő emberrel közösen, elképzelésének, készségeinek és a rendelkezése álló lehetőségeknek az összehangolásával. Majd következik a tényleges önálló élet és a lakhatás gyakorlati kipróbálása, “betanulása”. Ez megvalósulhat átmeneti otthonban, gyakorló lakóotthonban, végleges közösségi lakhatásban, vagy saját otthonban. Ha lehetőség van rá, akkor már elsőre a végleges helyére költöztetjük a lakót.

Az alábbiakban az egyik lakhatást biztosító lakóotthonnal, a Sarokház Lakóotthonnal ismerkedhetnek meg, míg a támogatott lakhatást biztosító szolgáltatások típusait itt találja meg.

Sarokház Lakóotthon

Lakhatási programunk két végzős osztály tanulóinak (16–17 éves Down-szindrómás fiatalok) képzésével kezdődött. Először felmértük az elképzeléseiket az önálló életről. Senki nem képzelte el az életét intézetben, hanem mindannyian saját otthonban, saját feleséggel, férjjel, saját álmaik szerint szerettek volna élni.

Ezután a szülők tréningjei következtek. A szülők sem intézetben képzelték el gyermekük életét, hanem többnyire a családban, az ő szárnyaik alatt, de ott saját életet, saját partnert képzeltek nekik.

A folyamatos tréningezés közben elkészült a Sarokház Lakóotthon, így a fiatalok 18 évesen beköltöztek. Először csak hétvégékre, aztán egyre hosszabb időre. Nagyon tetszett nekik, hamar rákaptak az önállóság ízére, a szabályokat is szívesen elsajátították és betartották. Az ilyen nagyobb közösségekben nagy feladatot ró az értelmi fogyatékossággal élő emberekre az egymáshoz való alkalmazkodás, ami itt nem volt gond, mert már az óvodába is együtt jártak és kimondottan szerették egymást.

A srácok beköltöztek és már csak a hétvégén jártak haza. Büszkék voltak az önállóságukra, a maguk választotta szobára, bútorokra, berendezésre. A szülők ekkor jöttek rá, hogy vége: a gyermekük önálló felnőtté vált. Ezt úgy élték meg, hogy elvesztették a gyereküket és tudatosan vagy tudatalatt megpróbálták akadályozni a projektet. A hétvégék visszavetették a fiatalok önállósodását, elbizonytalanították őket. Addig foglalkoztak kényszerűségből a problémával, amíg átgondolták saját helyzetüket és egyik pénteken – mindenki legnagyobb döbbenetére – hárman közölték, hogy nem szeretnének hazamenni, mert programot terveztek a hétvégére, amihez később a többiek is csatlakoztak. Lassan a szülők is elfogadták, hogy ők már önállóak és a saját életüket szeretnék élni.

Ma a Sarokháziak igazi felnőttek, 30-as éveik elején járnak. Megtanultak háztartást vezetni, van munkahelyük (két különböző védett munkahelyen dolgoznak) egyéni vagy kiscsoportos szabadidős programokat szerveznek, többnyire együtt nyaralnak és szép lassan megtalálták életük párját is.

3 év elteltével Cili bontotta meg a sort, mert egy nem Sarokházi fiúba szeretett bele, akivel összeköltözött, később össze is házasodtak.

Cili példájára a többiek is kedvet kaptak a párválasztáshoz: Zoli és Zsuzsi mindig is szimpatizáltak egymással, mára ők is egy pár, Tomi eljegyezte Alexát, aki közben bekötözött a Sarokházba, Zita kezét megkérte Popán, és hosszas keresgélés után Peti Verát választotta.

A Down Alapítvány további sikertörténeteit itt olvashatják.